Próbáltam mindent nagyon pontosan és kényelmesen elrendezni, hogy minden zökkenőmentesen menjen majd a hétvégén. Ennek értelmében Renivel már csütörtökön munka után célba vettük Tihanyt. Sikerült igazi pályaszállást találnunk még januárban így nagy volt az öröm, hogy nem kell messzire menni se a nevezéshez se a rajthoz. Aztán még az is jól hangzott, hogy a verseny után csak egy utcával kell arrébb sétálni ahhoz, hogy ledőljünk aludni. :-)
A szombati rajt előtt még a szálláson jó hangulatban készülődött a kis baráti társaságunk. Renin és rajtam kívül jelen volt „Postás Tomi” „Postás Peti” és a „Sivatag Ura”. Igazán jó kis csapat.
A rajtnál már jó nagy volt a nyüzsi ami szintén nyugalommal töltött el. Indulás előtt még megigazítottam a mentémet és szélirányba állítottam a hajamat. Már semmi sem állhatta utamat, hogy magamhoz képest (szakkifejezést használva) körbezúzzam a Balatont. Ebben barátnőm Reni és legjobb barátom Attila voltak a segítségemre. Már itt éreztem, hogy jó kis csapatot fogunk alkotni a hétvégén. Sok feladatuk volt. Pakoltak, vásároltak, kaját csináltak, Bambit kevertek, öltöztettek, nógattak, fényképeztek, bicikliztek, autót vezettek és még sorolhatnám. Én ezekből egy rafinált mozdulattal kihúztam magam és elmentem futni. Klasszikusokat idézve „I decided to go for a little run.- Forrest Gump”
Az elején még jó nagy volt a tömeg gyorsan cserélődtek az emberek. Végh Attila jött hátulról, beszólt, aztán ment tovább. Még Aszófő előtt Tomi barátom mellé szegődtem. Jó itt nekem. Jó a társaság,jó a hangulat. Gurulunk is szépen komótosan. Néha találkozunk Lajossal a „Sivatag Urával” akit különösen nagy öröm látni. Ritkán van olyan, hogy egy emberrel egy egy napos ismeretség után úgy viselkedünk mintha „ezer éve” ismernénk egymást. Lajos ilyen és ez tök jó.:-)
Kicsit vissza a futáshoz. Az első pár óra eseménytelenül telt leszámítva, hogy Reni visszament Attiláért Tihanyba és így teljes lett a kísérő team. 35 km környékén értek utól. A terv az volt, hogy este felé előveszik a bringát az autóból és amelyiküknek éppen van kedve tekerni az teker a másik vezet.
Badacsonytördemicnél szakadt le az ég először és utoljára. Az az egy viszont elég sokáig tartott. Legalábbis nekem annak tűnt. Bár így utólag visszagondolva elég rövid idő volt.
Idén se tudta megtörni semmi a Keszthely előtti és a déli partig tartó szakasz monotonitását. Valahogy minden évben ezt a részt élem meg legnehezebben. Ez a végeleáthatatlan bicikliút a „senkiföldjén” keresztül.
No de egyszer ennek is vége lesz. És mint minden út végét ezt is meg kellett ünnepelni. Itt az ünneplést nem más töltötte ki mint egy kis Iso-lötty és egy kis chips. No de most nem is háromfogásos vacsoráért jöttünk.
Itt jött el az idő egy is munkához. Nem kellett összeszorítani a fogaimat de kicsit rendezni kellett a kicsi fejemben a sorokat. Az nem volt egy pillanatig sem kérdés, hogy mit akarok csinálni és miért is vagyok itt csak az volt kérés, hogy mindezt hogyan is csinálom. Nézegettem a tájat az időt és minden rendben volt. A hőmérséklet is teljesen jó volt csak a szél fújt kicsi de még ez is az elfogadható keretek között mozgott. Minden megvolt ahhoz hogy magamhoz képest jó időt menjek. Már csak tenni kellett a bal lábam a jobb után. :-)
Siófokon ért a hajnal. Ettől féltem a legjobban. Mármint nem Siófoktól hanem a hajnaltól. Az eddigi évek tapasztalatai alapján mindig a hajnal és a kora reggel esett a legrosszabbul. Most viszont nem és ez nagyon feldobott. Csak nevettem a bicikli út azon részén ahol tavaly Béla fekve talált és nem igazán tudtam nevetni a viccein. Idén tudtam volna de Béla felvette a nyúlcipőt és már rég árkon-bokron túl volt mire én odaértem. No mindegy majd egyszer még jól megkergetem.
Sokat segített még a hajnal és reggel átvészelésében, hogy Reni és Attila folyamatosan tartották bennem a lelket és szórakoztattak. Zenét hallgattunk, régi történeteket meséltünk egymásnak, tulajdonképpen kaszinóztunk. De ez így volt jó.
Aztán egyszer csak lekerült a hosszú lila felső és a kivi zöld atléta alá került a narancssárga rövid felső. Hát igen egy papagáj legyen mindenhol papagáj. A verseny során először előkerült a napszemüvegem is. Végre kisütött a nap egy kicsit. Pedig azt terveztem, hogy a napszemüveg lesz az egyik fő segítőm a meleg ellen. De ezen a vasárnapon csak a „dizájn” miatt kellett. Sajnos a befutón megfeledkeztem róla így csak a hajamat igazítottam meg. ;-)
Annyira belefáradtam az öltözködésbe, hogy hihetetlen mértékű álmosság lett úrrá rajtam. Olyan érzés volt mint amikor az ember ül a tv előtt és belealszik az esti filmbe. Sokmindent próbáltunk tenni ellene de nem nagyon sikerült. Mérges voltam nagyon. Még indulás előtt számba vettem egy csomó dolgot amin elbukhat egy jó időeredmény. Az ilyen mértékű álmosság nem volt benne. Számítottam arra, hogy nagyon fáradt leszek, arra, hogy esetleg kicsit fájni fog a lábam, elrontom a frissítés vagy éppen fázni fogok vagy nagyon melegem lesz. Ezek mind elmaradtak csak az álmosság maradt. Próbálkoztunk kávéval, hideg vízzel kólával de mindegyik csak ideig óráig segített. No mindegy ennek a versenynek már ilyen lesz a vége. Ez legyen a legkevesebb bajom. Láttam kollegákat később és az út közben akik igen furán jártak vagy épp más bajuk volt ami miatt nem futottak. Ezzel szemben szerencsésnek mondhattam magam, hogy ilyen problémák elkerültek.
Egy pillanatig azt hittem, hogy a szép komótos álmoskás tempo megfelelő lesz arra, hogy soha nem látott mélyenszántó gondolatok fognak megfogalmazódni bennem de megint tévednem kellett. Semmi ilyen nem volt. Csak haladtunk. Az viszont jó volt. Az álmos szakasz mélypontja Alsóőrs után volt. Még Csopak előtt mellém szegődött Reni ami igen csak feldobott. Meg nem is akartam neki nagyon hisztizni, bár egy kicsi a „soha többet nem jövünk hosszú futóversenyre” életérzésből azért jutott neki.
Csopaknál sikerült teljesen magamra találni. Itt kezdett el igazából szívni a cél. Voltak pillanatok amikor mát lehetett is látni az Apátságot. Hihetetlenül szép. Az elmúlt évek tapasztalatai után idén a déli partról egyszer sem néztem meg az Apátságot. Borzasztó érzés, hogy csak egy karnyújtásnyira van de még hatvan kilométert kell menni odáig. Balatonfüreden élveztem a nyüzsit a sétányon. Jó tempoban gurultunk. Itt még betoltam pár sós paradicsomot biztos ami biztos, nehogy pirosba menjen a mutató. Az utolsó frissítő ponton átrobogunk, majd jön az alattomos kis emelkedő fel a faluba. Nem tudom, hogy melyik útvonal a szimpatikusabb. Az előző években nagyon hosszúnak tűnt a part mellett vezető út. Abban reménykedtem, hogy ez majd kicsit rövidebbnek fog tűnni, de mint mindig most is tévedtem. A domb aljában még kacérkodtam a gondolattal, hogy jó tempoban megfutom az emelkedőt de erről gyorsan letettem. Jó nekem sétálva is. Közben bámészkodtam, néztem a levendulamezőt. Az emelkedő tetejéhez közeledve mikor már elérhető közelségben voltak a házak csak nem bírtam megállni, hogy ne gyűrjem kettesbe a verdát és ne „szúrjak egy pici kettest” ;-)
Aztán a kettes után jött a hármas majd négyes aztán nem volt megállás az ötödikig. Aztán már folyamatosan csak jobbra néztem. Házak, emberek jöttek mentek de csak jobbra néztem. Végül megláttam a Belső tavat és itt kapcsoltunk fel hatodikba. Kéz, fej, láb kipörgött, a gépházba érkezett még három görbe fa és fénysebességgel száguldottam Renihez és a célhoz. Elfutok a szállásunk előtt, majd jobbra le az útról, jön szembe Lupus, megörülünk egymásnak nagyon, aztán még egy kicsit le majd megint egy jobbos, már látom a célkaput. Attila a bal oldalon áll Reni a célvonalnál. Megjöttem, megölelem és nem akarom elengedni. És nem is engedem.
Jó itt lenni. Barátok, ismerősök. Fényképezkedünk, beszélgetünk. Ha hegymászó lennék akkor most valószínűleg azt mondanám, hogy a világ tetején érzem magam.
Leültem, lejelentkeztem Imrénél. Jó volt hallani a nyugodt hangját. Helyén van minden.
Örülök, hogy nem rontottunk el semmit. Még soha nem sikerült ennyire jól egy verseny. Minden tökéletes volt. Olyan emberek kísértek egy olyan versenyen ami mindig csak úgy marad meg bennem mint az első olyan verseny ahol minden összejött. Így hogy Reni és Attila kísért teljesen más volt az egész. Olyan mértékű „doppingot” ad az embernek amilyet semmi nem tud pótolni.
Végül egy két szám. 212km 27óra 38perc. 69 kilóval indultam 68,5el értem be. Elfogyott 2 karton ásványvíz (ebből másfél liter Calcium), 3liter rostos , majdnem minden frissítőponton legalább 1 pohár izo lötty,3x2 „Mami drink”, 4 Magne B6, ettem májkrémet, tésztát ,levest Dörmi Kismackót, Bombi szeletet, instant tésztát, sajtos tejfölös tésztát, sok paradicsomot, sóskekszet, édes kekszet, almás pitét és még egy csomó mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése