Európa fölé magasodik a „Fehér-hegy”, mely évszázadok óta ejt bámulatba megannyi hegymászót, kirándulót és sportolót. Chamonix utcáin mindenki az ég felé szegezi a fejét és a Bossons-gleccser narancssárgára színeződő jegét, s a fölötte magasodó négyezreseket csodálja. Nagy a sürgölődés, nagy az izgalom. Csupa különös ember, kemény tekintetek, furcsa öltözetek. Százféle nyelv egyvelege tölti be a légkört. Hamarosan rajtol Európa legnehezebb terepfutóversenye, a The North Face Ultra-Trail du Mont Blanc."Carlos
Az elmúlt egy két évben mindig úgy gondoltam a versenyre mint „A” verseny. Sokáig nem láttam el addig, ameddig ehhez a versenyhez kell. Aztán szépen lassan mindig formálódott bennem egészen tavaly decemberig amikor beneveztem. Ezzel nagyon sok minden megváltozott körülöttem. De inkább bennem. Nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna valamiről eszembe vagy ne jutott volna valami eszembe ami majd vele kapcsolatos lesz. Legyen az szervezés, előkészület vagy maga a futás.
Sok barát, ismerős segítség kellett ahhoz, hogy idén ott álljak a rajtnál. Nagy hálás vagyok nekik érte, nélkülük nem sikerült volna.
A felkészülés során igyekeztem minden ostoba mozdulatot, edzést elkerülni a minél kisebb károk reményében. Ebben nagy segítségemre volt Imaro aki ha egy-egy szóval is de mindig a helyes úton tartott. Az igazat megvallva fogalmam sem volt, hogy miként is kellene felkészülni egy olyan versenyre ami egy olyan, számomra ismeretlen terepen zajlik amit eddig csak képeslapokon vagy könyvekben láttam. A körülményekhez képest futottam hegyen sokat de ahogy kiértünk, ez és a hegy fogalma gyorsan átértékelődött bennem.
Renivel és Lupussal éjjel értünk Chamonixba így reggel mikor kinyitottunk a szemünket jó darabig nem tudtunk megszólalni. Álltalában nem szoktam magam nagyon nagynak és magabiztosnak érezni a hosszú versenyek előtt. No itt ez mégjobban érvényesült. Annyira picinek és törékenynek éreztem magam a nagy hegyek árnyékában mint még soha. Aztán ahogy teletek az órák és egyre nagyobb volt a nyüzsi szerencsére ez az érzés elmúlt és felváltotta egy kicsit ugyan izgulós de kellemes, magabiztosabb lábremegés. Izgulni úgysem volt sok idő hiszen menni kellett felvenni a rajtszámot és megnézni a várost. Jó volt találkozni, beszélgetni a többiekkel. Csanya nagyon elemében volt… de ez így van rendjén. :-)
Pénteken szerettem volna átmenni megnézni a CCC rajtját de kicsit későn keltünk és nem lett volna értelme kapkodni. Biztos ami biztos alapon azért átdobtam Lupusnak a hegy másik oldalára pár görbe fát,hogyha nem főne le a kávé teljesen legyen mivel alágyújtani. :-)
A délelőtt pakolással a telefonok és fényképezők feltöltésével és kajálással kelt. Megterveztük Renivel a menetrendet, hogy a buszokkal melyik pontra és mikor tud odaérni. A szervezésről csak annyit, hogy ahhoz képest, hogy mennyire ember van és hogyan helyezkednek el a települések a buszos kísérést nagyon jól megoldották. A terv szerint Renivel hétszer tudok majd találkozni. Nagyon sok üresjárat nincs mert busszal is idő kell még körbeér az ember. Az első éjszakát kivéve Reni is végig mozgásban lesz. Nagyon jó volt, hogy mindenre volt idő rendesen. Kora délután még egy kis alvás is belefért. Aztán még egy zuhany a komfort miatt és beöltözés.
Komótosan beballagtunk a városba ettünk még egy kicsit biztos ami biztos alapon aztán csak néztük a hegyeket, az egyre sűrűsödő tömeget és beszélgettünk. Reni vidám nagyon, én is csak már nagyon mennének a lábaim. Tudom, hogy kicsit korán kijöttünk de még akartam adni egy kis esélyt, hogyha a szálláson maradt volna valami legyen bőven idő visszamenni. Szerencsére minden nálunk volt így maradtunk. :-)
Aztán megszólalt a Vangelis…erre vártam…nagyon régóta…hihetetlen élmény…ezt nem tudom leírni. Csak áll ott az ember nagy bambán és néz ki a fejéből. Annyiszor elképzeltem már ezt a pillanatot. Hirtelen végigfutott az agyamon egy csomó minden. Az első versenyek... Úgy éreztem magam mint az első nagy futások előtt amikor egy olyan dologról próbálok képet alkotni amit azelőtt még soha nem éltem át és igazából nem tudom, hogy milyen lesz. Csak bízni tudok abban, hogy a felkészülésem elég volt és hogy képes leszek felnőtt módjára okosan, higgadtan kezelni az előttem álló és megoldásra váró problémákat.
Elkezdődik a visszaszámlálás…és elindulunk. Vagyis csak indulnánk de akkora a tömeg, hogy csak lépésben haladunk. A hangulat elképesztő. Mire kiérünk a városból már ritkul annyira a tömeg, hogy lehet futni. Sokan fényképezkednek, kiabálnak, beszélgetnek. Pl arról, hogy mit fognak enni 140-nél…korai…korai…kér ilyeneket ilyenkor szóbahozni.
Magamban három részre osztottam a versenyt és megpróbáltam nem kilóméterekben gondolkodni. Egy éjszaka, egy nappal és végül megint egy éjszaka. És mindig csak az előttem állóval foglalkozni,nem a következővel.
Hamar összeakadok Fridmannal, mondja, hogy nagy lesz a tömeg az első ponton inkább nyomjuk meg az elejét. Nagyon hárulról indultunk így nem kell különösen nagyobb tempot menni az előzéshez. Gurulunk, a táj csodálatos, nyugodt vagyok. Nem is kell ennél több nekem. Leszámítva, hogy öt kilóméteren belül hárman fújták majdnem rám az orrukat és ketten köptek le plusz egy faszi majdnem hasba szúrt a botjával. Értem én, hogy Japán de azért még nem kell a botot szamurájkardként használni. A ponton hihetetlen a hangulat…a falucska után elkezdődik az első hegy. Ide nekem…ezt vártam már mióta. Azért észnél vagyunk visszafogjuk magunkat. Bemelegítésnek nagyon jó. Miután felérünk előkotorjuk a lámpáinkat, hogy ne az erdőben kelljen majd matatni vele.
Arra hamar rájöttem, hogy itt a szurkolók őrültek. Persze pozitív őrültek. Egész jó érzés mikor úgy kiabálják, mit kiabálják, üvöltik a nevem, hogy közben három alpesi kolompot ráznak a fejük fölött olyan erővel, hogy azt akár öt tehén is megirigyelné. Ezekhez társulnak még a sípok, dobok, fáklyák, pacsik.
Reninek sikerül kijönnie Saint Gervais-ba is. Ez jó meglepetés nagyon. Eddig is jó volt a kedvem de most mégnagyobb lelkesedéssel vágok neki. Legközelebb 10km múlva Les Contamines-ben találkozunk. Vagyis csak találkoztunk volna de elkerültük egymást olyan nagy volt a tömeg. Hiába beszéltük, meg, hogy a frissítő pont kijáratánál…sajnos nem jött össze. Legközelebb holnap tudunk találkozni Courmayeur-ben.
Les Contaminestől megkezdődik a hosszú fölfelé…3óra 10 percig tart de nem baj. Kezdem megszokni az itteni ritmust és mozgást. Fridmannal haladunk rendesen, majd 200 helyezést jövünk előre. A hegy fölső részén jó nagy köd van de nem fázok még mindig póló van csak rajtam. A lefelé a köd miatt tartogat meglepetéseket. Egy kanyart kicsit elnéztünk, nem láttuk a szalagot aztán igen meredek és köves részen találtuk magunkat. Szerencsére láttuk az előttünk haladók lámpáit így nem volt nehéz visszatalálni a helyes útra. Bár mikor odaértünk a következő szalaghoz úgy tűnt mintha mi mentünk volna az ösvényen és akik alattunk voltak tértek le róla. No mindegy. Aztán ahogy tisztult Fridi egyre gyorsabb tempora váltott. Alig bírtam tartani vele a lépést. Lehetett köztünk kb ötven méter de akárhogy küzdöttem már csak lent Les Chapieux-ban értem utol. Itt eszegettünk egy kicsit.
Ja ha már a frissítés. Így még soha nem kényeztettek el versenyen. A sokféle sajt, szalámi, sütemény, csoki, leves, izolöttyök….Ja és már meg sem lepődtem azon, hogy nem azt kérdezték, hogy kérek-e kávét hanem azt hogy hány cukorral.
A Col de la Seigne volt a következő…10km 1000m szint. Akkor kezdett gyanússá válni a dolog mikor egész sokat mentünk egy egész lankás betonúton és Fridman mondta, hogy ez pár kilóméteren keresztül így lesz. No és a sok szint? Hát jött. Laci elemében volt, útjára engedtem. Én beálltam a saját kis utazó tempomra és ballagtam fölfelé. A hegy felső harmadában már furán éreztem magam a sok poláros fickó között így a pólómra én is felvettem a széldzsekimet.
A hegytetőn meglepett, hogy magamhoz képest milyen jól haladok. A 10km-hez és 1000 szinthez két óra kellett és szerencsére nem voltam a halálomon.
Lefelé ért a hajnal és kimondottan földöntúli látvány ahogy először csak a hegyek körvonalait majd a nagy tömböket látja az ember. Aztán amikor a nap első sugarai besütnek…hmmm…Ír Balázs, hogy én akartam ezt az egészet,most élvezzem. Naná, hogy élvezem, hihetetlen hely.
A hegyről 10km Courmayeur, kicsit ki lehet engedni és lehet pihentetni a hegymászó izmokat. Annyira nem meredek a lefelé, futható. Haladok is. Bár az önbizalmamat páran a földbe döngölik mikor zerge módjára vágtatnak el mellettem. Nem baj menjenek. Azért én is előzgetek, gurulok, komótosan ahogy Imarotól tanultam.
Már látszik felülről Courmayeur. Nagyon közel van mi meg még nagyon fent. Hogy fogunk oda lemenni? Kötélen leengednek?
Kicsit kiszélesedik az út, előttem bandukolnak ketten. Zörgök a botommal, az egyik fickó hátranéz egy pillanatra majd a botjával valamit mutat a városba a cimborájának. Talán azt, hogy hova megyünk pontosan. Visszahúzza a botját aztán mintha még eszébe jutott volna valami egy pillanatra megtorpan. Ez a pillanat pont arra volt elég, hogy már ne tudja átugrani a botját. Összeakad az enyémmel,megbotlok de szerencsére nem esek el csak lépek pár nagyon hosszút. Csak az a baj, hogy rossz irányba. Baromi meredek a „domboldal” így a bukfencet elkerülendő megkapaszkodok egy fában. Éreztem, hogy gyorsan jövök és hogy fájni fog de ez csak akkor derült ki mikor a fickó visszasegített az útra, bocsánatot kért, mentünk tovább és ki akartam támasztani a bottal. Hát nem sikerült. Nem tudom megfogni és nem tudom összeszorítani a kezem. Aztán szép lassan de biztosan megérkezik a fájdalom. Na most mi lesz.?! Beérek a pontra, 3 órával a tervezett idő előtt. Megkeresem Fridmant. Ő is tanácstalan. Felhívom Lupust, hogy mit csináljak. Arra jutunk, hogy fájó csuklóval, fél kézzel nem fogom tudni befejezni a versenyt. A botozás kizárva így a tempo is jelentősen lassulna. Aztán meg nem kérhetek meg mindig valakit, hogy vegye elő nekem a kulacsot ha szomjas vagyok. Álló helyzetben is fáj a csuklóm ami miatt biztosan nem tudnék rendesen a versenyre figyelni. Megnézi a doki, azt mondja nincs eltörve csak megrándult meg kicsit zúzódott és ő is a feladást emlegeti a „finito” szó folyamatos ismételgetésével.
Kimegyek a csarnok elé, hisz Reni ott vár. Már venné elő nekem a kaját és tiszta ruhát…nincs rá szükség…inkább zsebkendőt kérek…nem nagyon tudok mit mondani csak megölelem és nem engedem el…
Kb fél óra múlva jön a verseny másik legfájdalmasabb pillanata…mikor kivágják a rajtszámom sarkát és levágják a kezemről a chipet…
Lassan összeszedjük magunkat és indulunk vissza Chamonix-ba. Sajnos pont azzal a busszal ami előtte a versenyt korábban feladókat hozta be. A társaság igen érdekes. Mindenki vidám, még a rajtszámukat sem vették le, fényképezkednek beszélgetnek. Sikerül elcsípnem egy két mondatot melyben az egyik fickó azt ecseteli, hogy mennyire örül annak, hogy most eljutott 50ig. Tavaly 30nál adta fel de jövőre nagyon készül és megpróbál Courmayeur-ig menni.
Beülünk leghátra és elindul a busz abba a világba ahonnan 14 órával ezelőtt elindultam…. és ahonnan egy év múlva megint elindulok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése