Bécs- Budapest Szupermaraton

Bécstől Budapestig nagyon hosszú az út…felcsillant egy pillanatig a lehetőség a szemem előtt, hogy idén megint ott lehetek csapatban de sajna az élet megint közbe szólt. Aztán ma kiderült, hogy elmarad a verseny…Nagyon sajnálom azokat akik készültek és nagyon lelkesek voltak.

Viszont nagyon sok régi dolog az eszembe jutott, ezeket írom le gyorsan még szemelőtt vannak. :-)

2002-ben hallottam először a versenyről és akkor még egy pillanatig sem gondoltam, hogy ez a verseny az egész életemet “fenekestől felfordítja”.

Akkoriban teljesítménytúráztunk Tamással. A futás nem nagyon került szóba. Aztán egyszer csak futóversenyen találtuk magunkat. Nagy lendülettel vetettük bele megunkat a “ha le tudjuk gyalogolni miért ne tudnák lefutni” felkiáltással. Ez persze nagyon nem igaz és erre elég hamar rájöttünk. :-)

Miután hallottam a Bécs-Budapestről hétvégenként elég gyakran szóbakerült míg egyszer csak Tamás azt mondta, hogy szerzett rá lóvét, nevezhetünk és 2003. október 19-én mi is elindulhatunk Bécsből.

Tamás elintézett mindent de sajnos meló miatt nem tudott eljönni. Így egyedül képviseltem a “sálasok” brigádját. Annyi kiváltásgom volt, hogy mint értelmi szerző én futhattam az első szakaszt, én indulhattam az Ernst-Happel stadionból. Az akkori fejemmel hihetetlen nagy élmény volt, még soha sem voltam ekkora stadionba és a hangulat…nagyon jó volt.

A kis csapat hangulat-motorja a maga megfontolt magabiztosságával és tapasztalatával egyértelműen Cserháti Doktor volt. Kristóf Zsolti és Sztarenszky Robi a Margita színeit képvislete míg Pavuk Andi a névadó szponzorunkat. Hamar összekovácsolódott a társaság .

Az első napokban tanultuk meg, hogyan is kell buszozni. Mármint, hogy egyik buszról mikor és hogy kell átszállni a másikra, hogy a csapattársat még elkapjuk a következő váltóponton.

Most, hogy elkezdtem túrkálni a memóriában eszembe jutnak nagyon apró de lényeges dolgok amik persze nem részei a mindennapoknak. Emlékszem akkor még az egyéni futókat a Vitalade szponzorálta és minden nap minden egyéni kapott egy palackkal miután átlépte a célvonalat. Nagyon tetszett a dolog…és még mindig előttem van Janicki ahogy a lefagyott ujjaival nem bírja felbontani…ott állok a lépcsőn…ő jön fel…kibontom neki…még mindig megvan az a kupak a fiókban…:-)

2004-ben már rutinosan de immár Margitás színekben mentük. Vagyis én csak mentem volna. Az indulás előtt ugyanis ellopták a táskámat egy autoból minden papírommal,sajna idő hiányában meg nem tudtam pótolni őket. Az első nap rögtön pihenéssel kezdtem. Miután elmentek a buszok a szállásról visszamentem a szobánkba, néztem kicsit a tv-t, utána bejártam Sopront majd kimentem a célba nézelődni.

Második nap megkaptam a leghosszabb szakaszt Fertődtől- Földszigetig. Ismerős volt a sok egyenes, tavaly is ezt futottam. Aztán harmadik nap enyém volt a befutó Tatára. Nagyon jó kis pálya,nem is olyan hosszú,lehetett menni rendesen. Nagyon élveztem. Negyedik nap, ide nekem a hegyeket, enyém volt az utolsó szakasz. Hihetetlen hangulat, nagy nagy élmény.

Aztán az eredményhirdetésen ugyanúgy ahogy 2003-ban borsózott a hátam mikor egyesével, név szerint szólították az egyénieket a színpadra. Zsoltival arról beszéltünk, hogy egyszer ezt mindenképpen meg kell csinálni nekünk is.

Kicsit hamarabb került rá sor mint ahogy az helyes lett volna. 2005-ben 10-es rajtszámmal vágtam neki az útnak. Ugyanúgy mint előző évben Pálffy Tibi szervezett mindent és extra bónuszként még ő is kísért végig a sajtákészítésű rollerjával. A rajt előtt nagyon ingadozott a hangulatom, nagyon bizonytalan voltam. Csak az volt biztos, hogy október 19-én elindulok Bécsből. Mentem már egymást követő több nap de ennyit még soha. És már a rajtnál biztos voltam benne, hogy ezután tuti nem fogok ilyet csinálni. Sajnos ezt gyorsan elfelejtettem.

Az első nap minden izgalom és különösebb esemény nélkül telt. Csak mentünk,gurultunk komótosan hiszen az erő a második napra kell. Azért megjegyezném, hogy elmebeteg dolog egy kb 95km-es napra ráfutni egy 116km-est…de akkor ezt még nem tudtam csak gondoltam.

Délelőtt kezdett körvönalazódni a napi program. Én megyek elől, vonalban vagy kicsit mögöttem Tibi majd utánunk kicsit lemaradva a záróbusz. Ezzel az elején nem volt problémám. Aztán az idő múlásával egyre jobban éreztem a dolog fontosságát. Ha 40km környékén az ember mögé áll a záróbusz akkor borítékolható, hogy igen hosszú napja lesz. Néha beértem egy-egy kollegát de ők sajnos hamar beszálltak a buszba így az megint engem követett. Szerencsére ekkor még bőven a limitidőn belül voltunk így idővel nem zavart annyira.

A hangulat eléggé nyomasztó volt a pontokon. Az eddigi évek alatt megszokott nyüzsinek nyoma sem volt. Mindenki már továbbment és a rendezők is már pakolásztak. A falvak meg csak jöttek sorba…Fertőd…Nyárliget…Tőzeggyármajor…Öntésmajor…Osli…Földsziget…Acsalag…Bősárkány…Rábcakapi…Markotabögöde…Fehértó…Győrsövényháza…

Lébénynél értem utól a két dán hölgyet. Eléggé el voltak kenődve de mikor mondtam nekik, hogy még a limiten belül vagyunk, kicsit jobb kedvre derültek. Fura egy szerzetek voltak. Az egyikőjük kb úgy nézett ki mind Stallone csak női fejjel a másikuknak pedig a combja vékonyabb volt mint az én csuklóm. A kettőjük közti egy fejnyi magasság már alig volt észrevehető. Bebizonyosodot, hogy minél többet fut az ember annál jobban levetkőzi a gátlásait. Ennek köszönhetően Anke után őket is megcsodálhattuk ahogy az út szélén állva pisilnek.

Nem sokkal később mikor már teljesen besötétedett jött mellénk Frank Tibi és Zsófi. Rábeszéltek, hogy ott kéne hagynom a hölgyeket mert különben nem fogok beérni. Itt kellett először nagy levegőt venni. Aztán mikor megjelentek a tv-sek jöttem rá ,hogy itt most tényleg menni kellene hisz a tv-t vagy a nagy bajnokok vagy a hullák érdeklik. És mivel még elevenen élt bennem a záróbusz képe rögtön rájöttem, hogy ők a hullaszagra jöttek…

A mai napig pontosan emlékszem arra ahogy Frank Tibi pár kilóméterrel a vége előtt kiszállt a kocsiból és azt mondta, hogy most kellene eldöntenem, hogy be akarok-e érni időben vagy sem. Ha nem akkor nyugodtan guruljak tovább ebben a tempoban viszont ha igen akkor kicsit oda kellen lépni. Figyelembe véve az eddigi befektetett energiát és az adott helyzetet,miszerint egy karnyújtásnyira vagyok a céltól és egy utolsó roham kellene ahhoz, hogy versenyben is maradjak gyorsan eldöntöttem a dolgot és “leszóltam a gépházba, hogy dobjanak mégegy utolsó görbe fát a tűzre”. Érdekes volt az utolsó pár kilóméter. Ekkor még nem gondoltam volna, hogy ennyire össze tudom terelni az elkóborolt lóerőket hogyha szükség van rájuk. De akkor sikerült. Imaro várt a hídnál…egy utolsó balos és már látszik is a célkapu. Megvan a második nap is, időjóváírással ugyan de 40mp-el a szintidőn belül.

Az örömöt csak zavarta meg egy kicsit, hogy mivel már elég késő volt, elég kevés idő maradt a másnapi rajtig és addig még át kellett esni a formaságokon. Gyúrás…orvos…kajálás…szállás…zuhany. Jól aludtam és reggel szerencsére nem esett nehezemre felkelni. Viszont futni igen. Egy porcikám se kívánta az egészet. De el kellett indulni hiszen már csak két hosszú nap volt. Két nap kellett annyit futni mint tegnap egyszerre. Az járt a fejemben, hogy nem létezik, hogy nem fog menni. Hiszen az már nem is olyan sok. Tegnap 60-nál nem volt semmi baj majdhogynem csak elgurultunk addig.

Nagyon unalmasra és fárasztóra sikerült a harmadik nap. Egyenes, szántás, falu, egyenes. Már meg sem lepődtem, hogy nincs hangulat a pontokon.

Tatán a befutó azért kárpótolt rendesen. Nagyon jó érzés befutni az edzőtáborba. És mégjobb bemenni a tornaterembe. Bemondják, hogy egyéni versenyző érkezett…mindenki néz…mindenki tapsol…helyet adnak…sok pacsi…hihetetlen.

Itt minden az ellentéte volt a tegnapi napnak. Korán beértünk, helyben volt a szállás, meleg vacsora. Kellett is az energia a negyedik “hegyi szakaszhoz”.

A nap extra doppingja volt, hogy Tamás kijött Vértestolnára és napközben volt időnk megvitatni az elmúlt pár nap eseményeit a magunk stílusában. Előző nap kérdezte telefonba, hogy fessen-e piros keresztet a kocsira vagy kenje le egyből feketére. :-)Annyira erősnek éreztem magam és végre haladtam is rendesen.

Ismét nagyon nagy élmény volt befutni…végig emelkedett az út de nem zavart. Megjöttünk Budapestre.

Az ötödik napi félmaratonon mikor megláttam a Dunát kezdett bennem tudatosulni, hogy most már biztosan sikerült. Innen már nincs mese csak menni kell még egy kicsit.

Dobogó…érem…Imaro…egyedül maradok…kicsit pityergek…

Az eredményhirdetésen jobban izgultam mint öt nappal azelőtt Bécsben. És végre hívják az egyénieket…egyenként…név szerint…ott állok a színpadon én is…felpillantok oda ahol két éve Zsoltival ültünk és arról beszéltünk, hogy milyen jó lenne egyszer…és most tessék. Öt nappal ezelőtt akármennyire is szerettem volna magabiztos lenni nem voltam egy picit se. Féltem, hogy mi lesz velem és titkon készültem a kudarcra. Megvolt féléig-meddig a fejemben a vészforgatókönyv, hogy miként is fogom “feldolgozni” a vereséget. Az “ünneplésre” nem volt terv.  

2006-ban új útvonalon, Pozsonyt érintve kellett Bécstől Budapestig futni. Az első nap is kicsit rövidebb lett és kivették a verseny “méregfogát” a második 116km-es napot. Örülök, hogy szerencsém volt és még végig tudtam menni a klasszikus útvonalon.

Ebben az évben Matyi szegődött kísérőmül. Az első pillanattól fogva nagyon jól megértettük egymást és ez a mai napig így van. Matyi mintha egész életében futókat kísért volna hosszú versenyeken. Indulás előtt elmondtam, hogy nagyjából mit szeretnék tőle kérni és hogy milyen lehetőségeink vannak menet közben és minden ment egyből kiegészítve a saját praktikus gondolataival. Az első húsz kilóméteren már éreztem, hogy nem lesz gond, jól fogjuk magunkat érezni.

És nem is volt. Minden nap jókedvvel, nagy holtpont nélkül kényelmesen gurultuk végig az öt napot. Igazi örömfutás volt, negatív dologra nem is emlékszem. Sok ismerős, nagyon jó hangulat végig. A futóműveket Kati néni tartotta végig rendben. Külön köszönet érte.

Kár megbontani egy működő gépezetet így 2007-ben is Matyi kísért. Nem voltam biztos magamban. Azért mert már kétszer sikerült semmi garancia nincs arra, hogy harmadjára is sikerülni fog.

Kis csapatunk első nap húsz kilóméter környékén kiegészült Ákibácsival. A következő négy és fél nap a futás alatt két méternél távolabb nem is kerültünk egymástól.

Nem erőltettünk semmit csak hagytuk, hogy sodorjanak minket a kilóméterek és az órák. Sokminden történt pár nap alatt. Megalakult a kétszemélyes “BútorÁsz Running Team” melynek az alakulóülését egy Jelleg Fa tövében tartottuk még Ausztriában. :-)

Kati néni ismét gondoskodott róla, hogy a futóműveink teljesen hibátlan állapotban térjenek gyugovóra majd energiától szétcsattanva bírják ki másnap a “combunkban tomboló pokol kénköves tüzének” forróságát. 

Ezt a futást is minden szempont szerint a legjobbak közé teszem a polcra. Ákibácsival nagyon jól összedolgoztunk és természetesen nagyon jól kijöttünk és kijövünk azóta is.  

Ez az év kicsit megnyugtatott. Nem mutatott nagyon nagy új dolgot. Gurultunk napról napra, hiszen azért jöttünk. Úgy érzem, hogy harmadjára megtanultam magamhoz képest egész jól megelőzni,kezelni a többnapos futás során felmerülő problémákat. 

Aztán szép lassan elmúlt a Bécs-Budapest iránti “szerelmem”. Az évek során azt láttam, hogy szépen lassan “leépül” a verseny amit nagyon sajnálok. A nevezési díj az egekben…a szolgáltatás színvonala már 2007-ben sem volt valami híres (szerintem ha nem jön velünk Matyi tuti éhen halunk már első nap)…és gondolom ezeknek köszönhetően a hangulat sem a régi.

Nagyon sajnálom, hogy így alakult és remélem, hogy futok majd még Bécsből Budapestre azon a hosszú úton…